CSAK ÚGY GONDOLKODOM A RÁNK BÍZOTT CSODÁKRÓL 
<3
(Hétvégi olvasmány Szülőknek
:) )
<3(Hétvégi olvasmány Szülőknek
:) )
Csemetéink megszületnek, boldoggá tesznek, erőt adnak nekünk a mindennapokhoz.
A legjobbat akarjuk nekik, hiszen tudjuk ránk bízta őket a Sors.
Növekednek, tápláljuk, szeretjük őket. Viszontszeretnek minket, mosolyukkal bearanyozzák napjainkat.
Nevelgetjük őket úgy, ahogy tőlünk telik, mindent beleadunk a magunk módján, ahogy tőlünk telik... Türelmesek vagyunk, néha nem annyira, hiszen emberek vagyunk, sajnos messze nem tökéletesek. De a gyerekünk ezt éli meg tökéletesnek, hiszen ez számára a természetes, ebben él. Számára a család jelenti a békét, a biztonságot.
Aztán...szemünk fénye óvodába kerül. A jó szerencsén múlik, hogy szakmailag, érzelmileg milyen emberekre bízzuk gyerekünket. Milyen jó ez a szó, bízzuk..., igen rájuk bízzuk, megbízunk az óvó nénikben, dadusokban, reméljük, hogy ők tudják, mit csinálnak. A gyerekünk változik, nem tudjuk pontosan miért. Azért mert növekszik, szocializálódik, vagy sok stressz éri. A gyereknek meg kell tanulnia kezelni az új helyzeteket... hm, de hogyan? Ki mondja el neki, mit csináljon akkor, amikor tehetetlen, ki mondja el az ő kis nyelvén, vagy mit ért meg abból, amit a felnőttek mondanak. Megtanítjuk-e őket játszani? Csak tiltunk? Vagy kérünk is? Jókor szólunk rá? Igazságosak vagyunk? Ha nem érzi magát biztonságban a gyermek, el tudja mondani?
AZT GONDOLOM, A LEGJOBB TERÁPIA, HA VISSZAEMLÉKSZÜNK A SAJÁT GYEREKKORUNKRA. De mindannyian képesek vagyunk erre?
Jól neveljük a gyerekünket? Mi a jó nevelés?
Ez örök dilemma számunkra. Persze van útmutató, több is. De melyik a helyes?
Aztán jön az iskola. Gondoljuk, amit elrontott az óvoda, vagy mi, azt az iskola helyrehozza. De a tanítók, ők vajon mindenhatók? Vagy ők sem tudják, mit hogyan kell? Jó helyen van a gyerekünk? Ekkora már elveszítjük a bizalmunkat? Csak vádolunk? A tanító a hibás, mert püfölik a gyerekemet, mert megrágják a ceruzáját, mert eltűnik a radírja?
Azt gondolom, mindannyian, a pedagógusok (óvó, tanító nénik), szülők, mind a legjobbat szeretnénk.
Vannak gyerekek, akik könnyebben, vannak, akik nehezebben illeszkednek be az új helyre.
A mi iskolánk pedagógusaira jellemző a határtalan türelem, vannak helyzetek, amelyekben mi is tanácstalanok vagyunk, de igyekszünk megoldani, nem büntetéssel, nem veszekedéssel, hanem szeretettel, sok-sok türelemmel.
KEDVES SZÜLŐK, TŐLETEK SEM KÉRÜNK MÁST CSAK TÜRELMET, ÉS BIZALMAT!
Szeretném, ha BÍZNATOK BENNÜNK, és elfogadnátok, hogy minden gyereket egy kincsnek tekintünk, hiszen tudjuk minden gyermek egy CSODA, a saját szülőjének pláne!
A legjobbat akarjuk nekik, hiszen tudjuk ránk bízta őket a Sors.
Növekednek, tápláljuk, szeretjük őket. Viszontszeretnek minket, mosolyukkal bearanyozzák napjainkat.
Nevelgetjük őket úgy, ahogy tőlünk telik, mindent beleadunk a magunk módján, ahogy tőlünk telik... Türelmesek vagyunk, néha nem annyira, hiszen emberek vagyunk, sajnos messze nem tökéletesek. De a gyerekünk ezt éli meg tökéletesnek, hiszen ez számára a természetes, ebben él. Számára a család jelenti a békét, a biztonságot.
Aztán...szemünk fénye óvodába kerül. A jó szerencsén múlik, hogy szakmailag, érzelmileg milyen emberekre bízzuk gyerekünket. Milyen jó ez a szó, bízzuk..., igen rájuk bízzuk, megbízunk az óvó nénikben, dadusokban, reméljük, hogy ők tudják, mit csinálnak. A gyerekünk változik, nem tudjuk pontosan miért. Azért mert növekszik, szocializálódik, vagy sok stressz éri. A gyereknek meg kell tanulnia kezelni az új helyzeteket... hm, de hogyan? Ki mondja el neki, mit csináljon akkor, amikor tehetetlen, ki mondja el az ő kis nyelvén, vagy mit ért meg abból, amit a felnőttek mondanak. Megtanítjuk-e őket játszani? Csak tiltunk? Vagy kérünk is? Jókor szólunk rá? Igazságosak vagyunk? Ha nem érzi magát biztonságban a gyermek, el tudja mondani?
AZT GONDOLOM, A LEGJOBB TERÁPIA, HA VISSZAEMLÉKSZÜNK A SAJÁT GYEREKKORUNKRA. De mindannyian képesek vagyunk erre?
Jól neveljük a gyerekünket? Mi a jó nevelés?
Ez örök dilemma számunkra. Persze van útmutató, több is. De melyik a helyes?
Aztán jön az iskola. Gondoljuk, amit elrontott az óvoda, vagy mi, azt az iskola helyrehozza. De a tanítók, ők vajon mindenhatók? Vagy ők sem tudják, mit hogyan kell? Jó helyen van a gyerekünk? Ekkora már elveszítjük a bizalmunkat? Csak vádolunk? A tanító a hibás, mert püfölik a gyerekemet, mert megrágják a ceruzáját, mert eltűnik a radírja?
Azt gondolom, mindannyian, a pedagógusok (óvó, tanító nénik), szülők, mind a legjobbat szeretnénk.
Vannak gyerekek, akik könnyebben, vannak, akik nehezebben illeszkednek be az új helyre.
A mi iskolánk pedagógusaira jellemző a határtalan türelem, vannak helyzetek, amelyekben mi is tanácstalanok vagyunk, de igyekszünk megoldani, nem büntetéssel, nem veszekedéssel, hanem szeretettel, sok-sok türelemmel.
KEDVES SZÜLŐK, TŐLETEK SEM KÉRÜNK MÁST CSAK TÜRELMET, ÉS BIZALMAT!
Szeretném, ha BÍZNATOK BENNÜNK, és elfogadnátok, hogy minden gyereket egy kincsnek tekintünk, hiszen tudjuk minden gyermek egy CSODA, a saját szülőjének pláne!
MI MINDEN GYEREKET SAJÁT SZÜLŐJEKÉNT KEZELÜNK! NEM TESZÜNK KÜLÖNBSÉGET KÖZTÜK!
Ha problémátok van nekünk mondjátok, ha elsőre nem találunk megoldást, másodszorra talán sikerül, de értsétek meg, hogy nekünk minden gyerek ugyanolyan fontos, mint Nektek a sajátotok! <3 <3 <3
<3 <3 <3
